Az űrutazás során a mikrogravitáció alapjaiban borítja fel a keringési rendszer működését. A folyadékok – így a vér is – a lábakból a törzs és a fej felé tolódnak, ezért az űrhajósok arca „felpuffad”, miközben a lábak „kiürülnek”. A szervezet ezt úgy „érti félre”, mintha túl sok lenne a keringő folyadék, ezért fokozza a vizeletürítést: a plazmatérfogat kb. 10–15 százalékkal csökken. Közben a szív terhelése átrendeződik, a szívizom tömege kismértékben vissza is épülhet (atrófia), és hosszabb küldetéseknél az erek merevebbé válhatnak. Mindez együtt oda vezet, hogy terhelésre kevesebb vért tud egy ütéssel továbbítani a szív és romolhat a szervezet „állóképességi” reakciója – írja a Diabetes Magazin.
Szerző: Dr. Fejes Imola
A Földre visszatérve ez a helyzet hirtelen megfordul: újra dolgoznia kell a gravitáció ellen a keringésnek. Sok űrhajós ilyenkor ortosztatikus intoleranciát tapasztal – egyszerűbben: felálláskor elszédül, hányingere lesz, leeshet a vérnyomása. Ez különösen a hosszú küldetéseknél gyakori. A visszatérés körüli napokban a pulzus- és vérnyomásválasz „furcsábban” viselkedhet, mert az idegrendszeri szabályozás (ami automatikusan igazítja a szívverést és az érszűkületet) átmenetileg elhangolódik. Emiatt néhány napig gyengébb a lábra állás, a gyors helyváltoztatás vagy akár a hirtelen terhelés tolerálása.
A vérnyomás és az autonóm (automatikus) szabályozás kulcsszereplő ebben. Súlytalanságban nincs „le–fel” magasságkülönbség a testben, így a szervezet kevesebbet „gyakorol” arra, hogyan tartsa meg a vérnyomást felálláskor. A baroreflexnek nevezett védőmechanizmus (ami normálisan azonnal összehúzza az ereket és gyorsítja a pulzust, ha felállunk) ellustul. Ennek következménye, hogy a Földre visszaérve a pulzus és a vérnyomás nem mindig akkor és annyira változik, amikor és amennyire kellene. Hosszabb világűrben tartózkodáskor a szív elektromos működésében is láttak finom eltéréseket (például az ún. „QT-idő” megnyúlását), ami kismértékben növelheti a ritmuszavarok kockázatát – ezért is fontos a folyamatos EKG-ellenőrzés.
A sugárzás szintén jelentős tényező: az űrben az űrhajósokat nem védi a Föld mágneses tere, így a szív és az erek fokozottan ki vannak téve proton- és nehézion-sugárzásnak. Ezek a részecskék hosszú távon gyulladást, érfali megvastagodást és merevséget okozhatnak, ami az érelmeszesedés (ateroszklerózis) felgyorsulásához vezethet. A tanulmány szerint a sugárzás serkenti a kollagéntermelést az érfalban, ami az aorta és a nyaki artériák megvastagodását idézheti elő. Bár ezek a folyamatok lassúak, hosszú küldetéseknél komoly kockázatot jelenthetnek.
Ezekre a változásokra ma már célzott ellenintézkedések vannak. Az űrhajósok a fedélzeten naponta átlagosan 2–3 órát edzenek (állóképességi és erősítő edzések kombinációja), ami segít megőrizni a szív- és izomerőt. A visszatérés előtt és után folyadék- és sópótlással „visszatöltik” a keringést, gyakran kompressziós ruházatot használnak, és szükség esetén gyógyszeres támogatást is adnak az erek és a pulzus szabályozásához. A földet érés utáni napokban fokozatos terhelés, orvosi megfigyelés, EKG-monitorozás és laborvizsgálatok (például elektrolitok) segítik a biztonságos readaptációt.
A klinikai üzenet egyszerű: a hosszú űrutazás nem feltétlenül okoz közvetlen szív-érrendszeri betegséget, de olyan élettani változásokat indít el (térfogatcsökkenés, szívizom-atrófia, érfali megvastagodás, elhangolódott vérnyomás-szabályozás), amelyek kockázatot jelentenek, főleg a visszatérés körüli időszakban. Ezért elengedhetetlen az egyéni kockázatfelmérés a repülés előtt, a fedélzeti edzésprogram és folyadékmenedzsment a küldetés alatt, majd a szoros orvosi kontroll (vérnyomás- és pulzusválasz, EKG, labor) hazatéréskor. Hosszabb távon a célzott tréning, a sugárzás elleni védelem, a megfelelő táplálkozás és – ha kell – a gyógyszeres támogatás együtt biztosítja, hogy az űrhajósok biztonságosan alkalmazkodjanak a gravitációmentes környezethez, majd zökkenőmentesen térjenek vissza a földi élethez.
Forrás: Diabetes Magazin
