Régóta konszenzus van abban, hogy a testtömeg növekedés és a következményes elhízás alapvető oka energetikai: több a bevitt, mint a leadott „kalória”.
A kérdés azonban sokkal bonyolultabb, ebben szerepet játszanak idegi, hormonális tényezők, egyéb mediátorok és természetesen a genetikai tényezők szerepe is jelentős lehet.
Az utóbbi évben komoly vitát gerjesztett a szakirodalomban egy új elmélet (CIM- carbonhydrate-insulin model), amely a szénhidrátok által mediált inzulinválaszt teszi elsődlegesen felelőssé a fokozott tápanyagbevitelért.
A klasszikus elmélet (EBM- energy balance model) szerint az agy a legfontosabb szerv az energiabevitel szabályozásában. Az un. obesogen környezet, a táplálékbőség, a kevesebb mozgás, az épített környezet megváltozása is ebbe az irányba hat.
A múlt század elejétől, a „lipophilia” elmélete szerint a zsírszövet a dysregulatio elsődleges helye, később azt feltételezték, hogy az elhízottaknak van valamilyen sejtszintű zavara a szénhidrátok oxidatiójában és emiatt a „de novo” lipogenesis és a zsír depositiója megnő. Ilyen sejtszintű zavart azonban sohasem tudtak bizonyítani.
Később azt feltételezték, hogy a perifériás szövetek, elsősorban a máj adja az elsődleges szignált az agynak, amely szabályozza az energia-felvételt és főleg a zsírban és szénhidrátokban gazdag étrend a felelős az elhízásért.
Viszonylag újabb keletű a felismerés, hogy a „túlevés”, főleg a magas glikémiás terhelést jelentő ételek esetében, hírtelen megnöveli a plazma glukóz szintjét és a következményes inzulin elválasztás az agyban az éhség ingerét kelti.
A különböző epidemiológia vizsgálatok szerint a bevitt szénhidrátok mennyiségének csökkentése melletti testtömeg csökkenés az alacsonyabb spontán táplálékbevitelre vezethető vissza.
Az étrend fehérjetartalma is igen fontos tényező. Testsúlycsökkentésre törekvőknél (fogyókúra), hosszú távon a magas fehérje és alacsony szénhidrátbevitel mellett sikerült legjobban megelőzni a testtömeg visszahízását, ugyanakkor az étrend zsírtartalmának nem volt ekkora jelentősége. Ez is amellett szól, hogy a makronutriensek aránya és szénhidrátterhelés mellett egyéb humorális tényezők is szerepet játszanak az étvágy szabályozásában.
A CIM melletti fontos érv az a klinikai megfigyelés, hogy az inzulinterápiát elkezdő, illetve inzulin-termelést serkentő gyógyszerekkel kezelt diabeteszeseknél gyakori mellékhatás a testtömeg növekedése.
Leegyszerűsítve; a két elmélet lényegi eltérése ott van, hogy az EBM szerint a tartós energiabőség segíti elő a zsír lerakódását, míg a CIM szerint a már deponálódott zsír serkenti a pozitív energia balanszot, az étvágy serkentése révén.
A klinikusnak a mindennapi gyakorlatban nem lehet feladata a két vetélkedő elmélet vitájának eldöntése, azonban mindkettő közös ajánlásainak betartatása javasolt, a magas feldolgozottságú élelmiszerek általánosságban ajánlható kerülése mellett.
Rurik Imre
Semmelweis Egyetem, ÁOK, Családorvosi Tanszék
Magyar Elhízástudományi Társaság
Magyar Táplálkozástudományi Társaság
Forrás: Obesitologia Hungarica
