Fürkésszük a híreket, figyeljük a halottak és az új fertőzöttek számának alakulását, az egészségügyi dolgozók elkeseredett, heroikus harcát, az oltásokkal kapcsolatos mizériát, az oltottak és az azt ellenzők közti csatát. Mindeközben küzdünk a bezártsággal, a vírustól való félelemmel, a szabadságunk, a kontrollunk elvesztésével, és sokan szeretteik hiányával is. Hosszú ideje nyomaszt minket a bizonytalanság, mégis minden egyes nap tápláljuk magunkban a reményt, hogy lesz jobb, könnyebb, mert „egyszer béke lesz”.
Schweier Rita dr. Tényi Tamás professzorral, a PTE dékánhelyettesével, a Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika igazgatójával beszélgetett arról, hogy mi segíthet ennek a páratlan, veszteségélményekkel terhes időszaknak a túlélésében, feldolgozásában.
– Magam is szoktam mondani, és sokaktól, a korombéliektől, az 50-es éveikben járóktól is hallom, hogy a mi életünkben ilyen még nem történt, hisz nem éltünk át világháborút, történelmi tragédiákat, nem úgy, mint a nagyszüleink. Ez a járvány a maga tragikumával, nehézségeivel hideg zuhanyként ért mindannyiunkat. Híres emberek, akiknek a könyveit, a zenéit, az előadásait szerettük, halljuk, hogy meghalnak. A szorongató érzés a védőoltások megjelenésével ugyan oldódik, de a drámai számok, és a mögöttük húzódó történetek azért ma is fenyegetőek. Azt gondolom ugyanakkor, hogy sokan nem szembesültünk és szembesülünk azzal, hogy életveszélyben vagyunk, ez nem igazán tudatosult. Amolyan „küszöb alatti stresszállapot” alakult ki, amit mindenki a maga módján próbált és próbál feldolgozni. A két szélsőség ebben a kezdeti pánik, a túldimenzionálás, illetve a világjárvány bagatellizálása voltak. Mindezzel párhuzamosan az egész életünk átalakult. Maszkban mosolygunk egymásra – bár ez a legkisebb gond -, be lettünk zárva, és számos olyan tevékenységet nem folytathatunk, amelyek az életünk részei voltak. A karanténszituáció – pozitív teszt esetén – ugyancsak komoly pszichés terheléssel jár. A védőoltások jelentik a reménysugarat ebben a drámai helyzetben.
– Hogyan lehet ép ésszel, nem túlzásokba esve túlélni ezt a zaklatott élethelyzetet, azaz a lehetetlenségben meglelni a normalitást?
– Egy veszélyhelyzetben szükség van a realitásérzékre. Tudni kell, hogy vannak veszélyek, és annak megfelelően kell tudni viselkedni. Nem célszerű egész nap a híreket olvasni, híradóról híradóra vándorolni, ehelyett fontos más területekre is figyelni, olvasni mást, zenét hallgatni, más témákról is beszélgetni. Ezek a megküzdési mechanizmusok, szublimációs technikák segíthetnek abban, hogy ne borítson el minket a túlburjánzó, katasztrofizáló szorongás. Nehéz okosnak lenni abban, miként lehet ezt megvalósítani, hisz mindenkinek megvan a maga megoldása, de azért tudunk egymásnak segíteni. Empatikus odafordulással, jótékony beszélgetéssel ki lehet emelni a másik embert a félelemből, ha túlzottan szorong, vagy épp tudatosítani lehet a történést abban, aki a másik oldalon áll, és fittyet hány a körülötte zajló eseményekre. Igenis tudni kell, hogy ez egy drámai helyzet, a közvetlen veszélyeztetés állapotában mi még nem éltünk. Pszichiáterként nagyon fontosnak tartom a ventillálást, a kibeszélést ahhoz, hogy a lelki egyensúlyunkat megtartsuk.
– A jelen és a jövő bizonytalanságában, tervezhetetlenségében mindenesetre nehéz megtalálni a kapaszkodókat, még akkor is, ha a vakcináció jelent némi reményt.
– Az kétségtelen, hogy bizonytalan, milyen lesz a jövő, de igyekeznünk kell kapaszkodni a modern világképünkbe, és bízni a modern orvostudományban. Segítségképp elmesélek egy személyes történetet: egy évvel ezelőtt, egy szerencsétlen baleset miatt elszenvedtem egy csigolyatörést, meg is operáltak. Sok fájdalommal, tíz szeggel és két rúddal a derekamban otthon feküdtem, bizonytalanul abban, visszanyerem-e a régi, fizikai képességeimet, felépülök-e egyáltalán, és mennyire kell állandó fájdalmakkal élnem. Nem tudtam jobbat kitalálni, mint készíteni egy kis írást Frida Kahlo neurológiai betegségeiről, aki a villamosbalesete után egész életében küszködött a gerincproblémáival. Ebben az orvosi tanulmányban szublimáltam a szorongásaimat, és a lábjegyzetben köszönetet mondtam dr. Schwarcz Attila kiváló idegsebésznek, aki végül teljesen rendbe hozott, és kifejeztem a hálámat a modern orvostudománynak is.
Az üzenetem: a reményt sosem szabad feladni. A tudomány fejlődése rakétaszerű, és ebben bíznunk lehet. Arra mindenképp vigyáznunk kell, hogy ne csússzunk depresszív reménytelenségbe. Ebben segít a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, hatékony kommunikációval egymás mellett állhatunk. Fontos az is, hogy alázattal el tudjuk fogadni a sorsunkat, a nehézségeket, azt, ami adatik. Nem egy hollywoodi filmben élünk, még ha szeretjük is ezeket a mozikat.
Forrás: Pécsi Tudományegyetem
